Vasárnap hamar végigjártuk a sziget szűk északi csücskét, majd haladtunk tovább a nyugati oldalon lefelé. Három szállodát is megnéztünk, a naplemente pedig az Indiai-óceán nyílt vízen, egy katamaránon ringva ért.
A Coin de Mire-hez közel eső Veranda Grand Baie hotelben kezdtük a napot. A tekintélyes méretű, szállodákkal és kikötővel körbeépített Grand Baie nevű öböl partján álló Veranda a de Mire-hez hasonlóan háromcsillagos. Stílusában leginkább a második napon megismert Emeraude Beach-re emlékeztetett – ugyanolyan zárt és zugos.
A Veranda autentikus mauritiusi stílusban épült. Hogy ez mit jelent, azóta sem tudom, hiszen néhány jól sikerült helyi fotón kívül semmi egyedi nem volt az épületekben, meg amúgy is: nem sok minden lehet autentikus egy olyan szigeten, melynek első lakói az európai telepesek voltak. Ami viszont érdekesebb volt, az az a logika, ami szerint az elrendezése készült. A kis járdák itt mind utcaneveket kaptak, míg a kerteket térként jelölik a táblák. Kicsi strandja sajnos nem a legszebbek közül való, de mindezért talán kárpótol az öbölben ki-be hajózó vitorlások látványa.
Tíz kilométert buszoztunk innen a The Oberoi-hoz. Ez egy indiai tulajdonban álló, felsőkategóriás szálloda. Gyönyörű tava és kapuja érkezéskor megtette a kellő hatást, ami a hosszas séta alatt sem múlt el. A szobáktól a spa-n át a közterekig minden négyzetmétere józanságot sugall. A legízlésesebb, legjobban kialakított hotel volt, amit Mauritiuson láttam. Partjáról már láttuk Port Louis kikötőjébe tartó hatalmas hajókat, ami mutatta, hogy közel vagyunk a fővároshoz.
Dekorszobor, víz és étkező az Oberoi-ban
Erre napra már csak egy szálloda maradt hátra. Az esti vendéglátónk, az Angsana Balaclava volt a következő úticél.
Az Oberoi mellett álló hotel úgy kongott ürességtől, mintha rajtunk kívül csak a személyzet lakná. Sem a partján, sem medencéjében nem akadt vendég, de ez mit sem vont le értékéből. Elrendezése nagyon jó, hangulata pedig egyszerre elegáns és családias. Építészete modern, mégis rengeteg elemét hordozza az óceáni térség házainak.
Az Angsana partja
Kora délutánra járt még mire körbejártuk szállásunkat, így gond nélkül tarthattuk magunkat tervezett programunkhoz, melyben a nap zárásaként katamarán-túra, és óceáni naplemente szerepelt. Ehhez vissza kellett buszoznunk északra, Grand Baie-re, ahol a hajónk várt.
Soká tartott, míg zsúfolt öbölből kiértünk nyílt vízre, de amikor elhagytuk az öböl száját eltűnt végre a motor zaja és kinyílt a vitorla, mi pedig csendben szeltük tovább a végtelenül nyugodt vizet. Már a partoktól messze jártunk, és meglepő mód a mélységmérő sehogyan sem mutatott nyolc méternél többet. Nagyon sokáig egy pad fölött haladtunk, ám mikor elértük ennek a szélét, a mélység egyszer csak hetven méterre ugrott, és onnan már meg sem állt nyolcvanhatig.
Nyílt óceán, friss levegő és végtelen nyugalom
Tapasztalatlan hajósként esetlenül mozogtam az imbolygó fedélzeten, így amíg a többiek akrobataként mászkáltak fel-alá, én találtam magamnak egy biztonságosnak tűnő helyet az orron, és innen figyeltem ahogy a felhők mögé bújt nap lassan közeledik a horizont felé. Még hat óra sem volt, amikor teljesen elmerült a vízben, és már csak a felhőket világító a sugarak mutatták helyét. A visszautat homályban tettük meg, és a kikötőbe már sötétben értünk. Maradandó élmény volt ez a néhány óra az óceán vizén, az egyik legjobb a tour alatt.
Egy felejthetetlen naplemente
