A harmadik napra hotelből kevesebb jutott ugyan, de egy rövid hajókázás és egy hosszabb buszozás alatt a sziget új arcait ismertük meg.
Pénteken szálloda szállodát követett. Négy hotelt is végigjártunk, a rengeteg szoba, villa és spa után pedig egy könnyedebb, színesebb program várt szombaton. A Constance Belle Mare-t elhagyva a Le Touessrok Resort felé vettük az irányt, ahol egy szeles sziget felfedezését követően északra indultunk tovább, estére pedig elértük Coin de Mire-t.
Szombat reggel hagytuk el második napi szállásunkat, a Constance-t. Noha sötét felhőket nem ekkor láttunk először, a busz felé tartva tűnt fel, hogy egy éjjeli eső alaposan eláztatta a környéket. Ez amúgy teljesen normális ilyenkor, a tél kezdetén. Egy rövid út vezetett innen az ötcsillagos Touessrok hotel felé, amely már az érkezéskor magával ragadott. A szálloda kapuja előtt egy hatalmas banyan fa áll, melyről fakalitkák lógnak alá. Ez, és óriási kapuja együtt tökéletesen alapozta meg azt a hangulatot, ami az itteni sétát uralta.
Méteres szintkülönbségek, sűrűn ültetett kertek, itt-ott szétszórt hatalmas kövek jellemzik, ettől pedig egyszerre kelti egy vár és egy őserdő érzését. Egy jó része egy félszigeten fekszik, mely dagálynál szigetté lesz, és csak két híd köti össze a hotel többi részével. Az itt eltöltött bő fél óra alatt egy remek szálloda képét keltette, melynek nagy előnye lehet, hogy mind a kétszáz szobája az óceánra néz, így itt nem kell küzdeni a jó kilátásért. Több, egymástól teljesen eltérő karakterű strandja, golf- és teniszpályái miatt sem rossz választás, de amitől kimagaslik mások közül az, hogy saját szigettel bír. A partjához közel áll ugyanis egy méretes, lakatlan sziget, az Ilot Mangenie, amely a hotel tulajdonában van.
A Touessrok egy hídja
Épp útban voltunk a Mangenie-re induló hajóhoz, amikor megálltunk egy teknősfarm mellett. Egy kisebb csoport Aldabrai óriásteknőst tart a hotel, ami nem szokatlan ebben a térségben; noha a faj státusza jelenleg sebezhető, ezerhétszáz kilométerrel északra, a Seychelles-szigeteken sokan házi kedvencként tartják.
Ráérősen, a tőlük várt lassú mozdulatokkal falatozták kis árok füvét. Tekintélyes páncéljukon itt-ott több centi hosszú vágás árulkodott kalandos életükről. Egy-egy ilyen Aldabrai akár kétszáz-kétszázötven évig is elél, és az itt látott példányok egyike is túl volt már a kilencvenen. Egy ennyire kifejlett egyed értéke annyi, mint egy új kiskategóriás autóé: 4-5 millió forint.
A csoport egy fiatalabb tagja
Közel negyedórát csónakáztunk a szálloda mólójáról még az Ilot Mangenie-re értünk. Az időjárás ekkora sem javult meg, és ha az esőt meg is úsztuk, az erős szél nem kímélte kis csoportunkat. Az Utazó magazinos kollégával beültünk a csónak elejére, így amire kikötöttünk ázott mindenünk a pólótól a fényképezőig. A parton aztán a személyzet letörölgette az óceán sós vizét szemüvegeinkről, majd az itt kapott száraz törölközőkbe burkolózva indultunk ebédelni.
Jóllakottan kezdtük felfedezi a Mangenie-t, amely tulajdonképpen csak dagálykor önálló sziget, míg apálykor az Ile aux Cerfs-sel együtt alkot egy szigetet. Utóbbi már nem a Touessrok tulajdona, így ha ott luxus komfort nem is, de a helyi élet eszenciája inkább érződik. Szerencsénkre épp apály volt, amikor itt voltunk, így bátran tűztük ki célul azt a kis helyi piacot, ami Cerfs-sen van.
Kikötünk az Ilot Mangenie-n
A szeles partról hamar egy ösvényre tértünk át, majd miután mind mélyebbre ástuk be magunkat a sűrű növényzetbe, egyszer csak elértük azt a kis földnyelvet, ami hídként kötötte össze a két szigetet.
Nehéz leírni a hangulatot, ami itt fogadott. A hosszas séta után olyan érzésem támadt, mintha a Bermuda-háromszög tréfált volna meg, hiszen a szűk földnyelven túl egy egészen más világ várt. Az itteni kis komplexum, amely éttermekből, bárokból és boltokból állt nemcsak a Mangenie-től vagy a hoteltől tért el, hanem mindentől, amit eddig Mauritiusból kaptunk. Egy teljesen új arca volt ez ennek a távoli országnak, ahol a turisták és az összes helyi népcsoport egyszerre voltak jelen, és ahol mintha megszűnt volna az idő. Így utólag, a Google Maps műholdképét bújva is nehezen értem, hogyan alakult ki épp ott egy ilyen sajátos kis világ, amit sajnos nem ismerhettük meg kellő alapossággal, mivel el kellett érnünk a csónakunkat, ami visszavitt a szárazföldre.
Szuvenírboltocska a Cerfs partján
A visszaút sem volt kevésbé szeles, de legalább most nem áztunk el annyira. Még emésztettük a sziget hangulatát, amikor beszálltunk buszunkba. Hosszú út állt előttünk, a következő – egyben erre a napra tervezett utolsó – állomásunk ugyanis a Mauritius legészakibb részén fekvő Coin de Mire hotel volt.
Ez alatt az út alatt egészen más benyomások értek, mint az első napi buszozásunkkor. Mélyszegénységnek itt nyoma sem volt, és az ekkor megtett tíz kilométereken Mauritius egy fejlett afrikai állam képét mutatta.
Egy kis település autós boltja út közben
Naplemente előtt értük el esti szállásunkra, a Coin de Mire-re. Az Emeraude-hez hasonlóan ez is egy háromcsillagos hotel. Ez persze sok mindenen, így a szobákon is érződött, de az esti vacsoránál mégis itt volt a legjobb hangulat az eddigiek közül: hangos zene és animátorok szórakoztatták a vendégeket. A de Mire kicsi és barátságos, ám sajnos ez sem bír közvetlen óceánparttal. A óceán vizére vágyóknak egy főúton kell át-, majd egy meredek lépcsőn legyalogolniuk. A komfortérzetet talán rontja mindez, de azért a partért, ami itt vár, megéri.
Hosszú és élménydús napon voltunk túl, a harmadikon a szigeten. Kimerülten dőltünk be ágyunkba, hogy másnap újult erővel folytathassuk utunkat.
A Coin de Mire
