Olykor elég egy apró véletlen – mondjuk egy kényszerdöntés és két avatatlan kéz – ahhoz, hogy valami maradandó szülessen. Így volt ez a Mauritius-bélyegekkel, a filatélia gyöngyszemeivel.
1847-et írunk, amikor Mauritius kormányzójának felesége, Lady Gomm egy jelmezbállal egybekötött fogadást szervez a szigeten. A meghívókat bélyeggel szeretné ellátni, melynek használata még éppen csak kezd elterjedni az anyaországban ekkor. A kevés itt lakó között nem akad ember, akinek volna tapasztalata a bélyegkészítés kényes folyamatában, ezért a feladattal Joseph Osmond Barnard órásmestert bízzák meg.
Amikor belekezdett a munkába, az alkalmi vésnök nem is sejthette, hogy alkotása évtizedeken belül az egyik legvágyottabb postabélyeggé lesz. A nyomóforma készítéséhez egy olyan lemez hátoldalát használta, amely eredetileg egy névjegykártya nyomására készült, mintának pedig egy Penny Black (a világ első hivatalos, felragasztható postabélyege) szolgált, melyen a fiatal Viktória királynő arcképe látható. Nem tudni, hogy a kapkodás, vagy a hozzá nem értés okán, de Barnard nagy hibát vétett a készítés alatt: a bélyegekre az akkori szokás szerint a POST PAID (postai díj fizetve) szöveg került, ő ehelyett azonban a POST OFFICE (postahivatal) szavakat véste a lemezre. Többek közt ennek a hibának köszönhető, hogy a gyűjtők számára oly kedves ritkaságról van szó.
Ötszáz darab vörös, és ötszáz darab kék készült; előbbi egy, utóbbi két penny névértékben. Mauritius első bélyegei azonban nem váltottak ki nagy visszhangot kezdetben. Talán Lady Gomm jelmezbáljára elég vendég gyűlt össze az apróságoknak hála, erről azonban már nem maradt fenn írásos emlék.
Nem úgy E.B. Evans fanatikus filatelista útjáról, amely 1878-ban vezetett a szigetre, nem más szándékkal, minthogy meggyőződjön az Angliában hamisítványnak tartott bélyegek valódiságáról. Bernard ekkor már nem élt, Evans azonban rátalált az egykori főpostamesterre, aki igazolni tudta, hogy azok valóban Mauritiuson készültek, hivatalos kiadásként.
Ezt követően valóságos hajsza indult a Mauritiusokért. 1904-ben például V. György 1450 fontért szerzett meg egyet, de több gyűjtő kollekciójába került belőle ebben az időszakban. Az összesen ezer készült példány közül azonban már ekkorra is csak nagyon kevés maradt fenn, így nem véletlen, hogy a leghíresebb, egyben legértékesebb Bernard munkájának emlékei közül a Bordeaux-i levél néven elhíresült boríték, melyen egyszerre szerepel a vörös és a kék. A levélre 1902-ben talált rá egy középiskolás francia fiú, akinek nagyapja 1847-ben üzletileg levelezett Mauritiusszal. A srácnak feltűnt a sziget neve a bélyegeken, és eszébe jutott, hogy egy magazinban már olvasott a történetükről. Sejtette, hogy a levél sokat érhet, ezért egy párizsi kereskedőhöz ment vele, aki 40 ezer frankot fizetett érte. Az azóta elmúlt 110 évben sokszor gazdát cserélt, mígnem 1993-ban, egy szingapúri árverésén meg nem vette David Feldman gyűjtő. Az ír filatelista 5,75 millió svájci frankot fizetett érte.
Nem tudni, hány Mauritius-bélyeg maradt fent. Huszonhét darab létezését tudni biztosan, ám meglehet, hogy bujkál még néhány példány a világban. Azokat, akik szeretnék hinni, hogy egyszercsak ráakadnak egyre, nyilván jó érzéssel tölti el a tudat, hogy a Berlini Postamúzeumból 1945-ben egynek nyoma veszett. Ha több talán már nem, az még meglehet valahol. Akárhogy is: százmilliókat remélhet az a szerencsés, aki belebotlik a kontár készítő munkájának egy darabjába, Mauritius első bélyegébe; legyen az kék, vagy vörös.
