Miután bejártuk a fővárost, Port Louis-t, quadra ültünk, hogy felfedezzük végre a sziget belső területeit is.
Az utazás első öt napján körbebuszoztuk a sziget felét. A szárazföld mélyét csak ritkán érintettük, nagyrészt a part mellett haladtunk. Azon a kevés szakaszon ahol nem láttuk az óceánt termőföldek, leginkább a végtelen cukornád közt utaztunk, és talán ezért volt annyira várt program a Black River Gorges nemzeti parki quadtúra.
A hatodik nap főszereplőinek egyike, háttérben a nemzeti parkkal
A sziget dél-nyugati csücskében fekvő park kihagyhatatlan úti cél. Mivel a természetes növényzet nagy része már az első telepesek hatására eltűnt, a park tulajdonképpen az igazi Mauritius egyik utolsó megmaradt darabja. Hatalmas, meredek dombok, sziklafalak tűzdelik, és épp ennek köszönheti, hogy fennmaradt, hiszen a nádtermesztés sík felületet igényel, így ami a gazdáknak használhatatlan vidék volt, az ma a kihalás szélén álló őshonos fajok végső menedéke őserdőkkel, patakokkal.
A C Beach Clubban eltöltött ebédünk után indultunk park határában álló Frédrica rezervátumhoz. Quadjaink egy apró gyakorlópálya mellett sorakoztak. Ennek a rövid, dombbal és árkokkal teletömött pályának a teljesítése volt az egyetlen kritériuma a túrán való részt vételnek, és miután mindenki gond nélkül átment ezen a próbakörön, indulhattunk a sziget mélyére.
Irány a nádtenger
Kezdetben nyílegyenes földutakon haladtunk a nádak között, majd elértük azt a négy-öt méter magas kerítést (tiszta Jurassic Park-feeling), ami a rezervátum állatait benn tartja. Innentől már egészen más lett a terep. A nádat felváltották a tenyér nagyságú leveleket lógató fák, míg az út kanyarokkal és árkokkal lett tele.
Az erdő egyre sűrűsödött, a leírhatatlan hangulatú ösvényen pedig egyszer csak előtűnt egy régi kőmalom. A fák lombjai fölé magasodó építmény a holland vagy a francia gyarmati időkből maradhatott fent, és egykor talán tonnaszám dolgozta fel a nádat. A magányos malom után hamar kiértünk az erdő szélére, és onnantól mintha csak az afrikai szavannán lettünk volna: a zöld fákat hirtelen felváltották a száraz puszták.
Minden, ami a malomból maradt
Ekkor kerültünk először kapcsolatba a helyi állatvilággal, az alacsony fűben ugyanis tucatszám legeltek a szarvasok. Jól láthatóan megszokták már a quadok berregő hangját, hiszen legtöbbjük még csak fel sem emelte a fejét, amikor néhány méterre tőle elgurult kis csoportunk. Túravezetőnk - aki egyben a rezervátum egyik vadásza - elmondta, hogy ezt a fajt még a 17. század első felében, Jáváról hurcolták be, és annyira jól érzi magát ezen a zárt területen, hogy nagyon gyors iramban szaporodik, amiért sajnos sűrűn ritkítani kell az állományt.
A legelésző szarvasok között kanyargó úton kapaszkodtunk fel egy magasabb domb tetejére, ahonnan egyszerre volt látható a sziget mélye és a kilométerekkel odébb hullámzó óceán. Az égen ekkor még alig volt néhány fehér felhő, így érthetetlen, hogy honnét jött az a kiadós égi áldás, amit percekkel később, a meredek úton lefelé ereszkedve kaptunk a nyakunkba. Hamisítatlan trópusi eső volt, olyan, amilyen azalatt a három perc alatt (amíg tartott) óriási pocsolyákat szült. Tulajdonképpen még jól is esett abban a negyven fokban, de a dagonyává vált utak nem tették könnyebbé a lejutást dombról.
A rövid eső mindent eláztatott
A konvojban haladásnak nagy hátránya, hogy az elől haladó kivételével mindenki a másik porát, sarát vagy füstjét nyeli. Amire visszaértünk az erdős részre már állt is rajtunk a sár vastagon. Ezt szerencsére az erdő utáni poros utakon sikerült leszárítani, így a túra végére már sem a quadokon, sem a ruhánkon nem volt nyoma az esőnek.
Óriási élmény volt ez a program, az egyik legemlékezetesebb két órája mauritiusi utunknak. A szigeten rengeteg ilyen túra közül lehet választani, és ezek mindegyike 2000 rúpia körül mozog. Ennyit mindenképp megér, hiszen más módon nehéz ennyire közel kerülni a fennmaradt természethez, és egy gyalogtúrával ellentétben, óriási területeket lehet bejárni egy délután alatt.
Fotók: Bényei Zoltán
